Hurrikán?!

Amikor megtudtam, hogy Myrtle Beachre megyek kifejezetten megörültem, hogy az időjárás egész évben kedvezni fog nekem. Ó, ha tudtam volna, hogy itt évente vannak hurrikánok… Nagyjából a második hetemen lettem rá figyelmes, hogy egyre több hír egy bizonyon Hurricane Dorianról szól, ami elég erős menetben tart Amerika keleti partja felé, és nem csak egy kellemes látogatást tervez. Azért ezt közel sem úgy kell elképzelni, mint a jó kis akció filmekben. A napsütésből nem lesz egyik pillanatról a másikra vihar, és autók sem repkednek feltétlenül . Az iskolát már egy héttel előtte bezárták, hogy mindenkinek legyen bőven ideje felkészülni. Persze sosem tudni előre, hogy mekkora csapást mér majd az adott városokra, de jobb félni mint megijedni. De hogyan is alakul ki egy hurrikán? A tenger többnyire nyár végén és ősz elején melegszik fel annnyira, hogy extrém módon kezdjen el párologni. A folyamatosan felszálló forró levegő hatására zivatarfelhők keletkeznek, amik nagyjából egy szivacsként szívják magukba a nedvességet. A függőleges áramlás miatt turbulencia jön létre, ami hatására a falánk felhőcskék egy szupercellarendszerré alakulnak. Ezt mozgatja a Föld Coriolis-ereje, tehát egyre több és több energiát gyűjt. A középpont légnyomása a feláramló levegő intenzitásával csökken. A hurrikán szemének nevezzük a közepét, szóval minél közelebb kerülsz hozzá annál veszélyesebb. Nagyjából így írnám le ezeknek a szörnyetegeknek a születését. Tehát Hurricane Dorian. Az első csapását a Bahamákra mérte, és kicsit sem kegyelmezett. Egyelőre 50 halálos áldozatáról tudnak biztosan, de ez a szám folyamatosan növekszik. Az utcákból folyók lettek, a házakból romok, a nyaralásokból pedig katasztrófa. A világ egyik legcsodálatosabb helyét pusztította el csupán pár óra alatt. A meteorológusok abban reménykedtek, hogy a szigetcsoport majd lassítja a sebbeségét, de ez közel sem jelenti azt, hogy megmenekültünk. Persze ahhoz, hogy Floridából Dél-Karolinába érjen szükség volt egy kis időre, de azért mi is elkezdtük időben feltölteni a készleteket. Ilyenkor általában mindenki több hétre vásárol, borzasztó komolyan kell venni a kijárási tilalmat. Nem is maga a a vihar okoz gondot, sokkal inkább az azt követő áradások, amit nem lehet pár perc alatt rendbehozni. A raktár tele lett fagyasztott árucikkekkel és takarítószerekkel, a kertből minden mozdíthatót biztonságba helyeztünk, tehát már csak a meleg kis házikónkban kellett várnunk az érkezését. Szeptember 4-én egy elég érdekes üzenetre ébredtünk, a várost evakuálják. Mint már említettem, a hurrikán többnyire vizen mozog, ami csak a parton élőkre jelent igazán nagy veszélyt. A családom úgy döntött mi maradunk, kellő távolságban élünk a parttól ahhoz, hogy biztonságban legyünk. Menőbb lesz azt mesélni, hogy túléltem egy hurrikánt, minthogy elmenekültem előle, nem igaz? Csak viccelek, életveszélyről nálunk szó sem volt. Az egész egy csendes kis szellővel és záporral kezdődött, ami ha úgy vesszük kifejezetten jót tett a környezetnek a hőségriadók után. 5-én egy fokkal már rosszabb volt a helyzet, a kellemes kis sárkányeregetős időt leváltotta a vihar, de még ezt sem nevezném katasztrófának. A következő éjjel viszont már arra ébredtünk, hogy képek esnek le a falról, a ház konkrétan mozog, a kerti pálmafák meg épp sepregetnek. Nem mondom, hogy az időjárás viszontagságai épp megfeleltek egy éjjeli kis pakolászáshoz, de szerintem Myrtle Beach igazán hálás lehet, hogy ennyivel megúszta. Mint utólag megtudtam, a minket ért károkat többnyire a ház könnyű szerekezete okozta (Amerikában téglaépítésű házakat nem is nagyon látni), nem pedig a szél ereje. Ami engem igazán meglepett, az a környéken élő lakosok összetartása volt. Másnap mindenki ott segített a szomszédainak ahol csak tudott. Fát vágtunk, sepregettünk, a házak kisebb nagyobb elemeit szereltük vissza és próbáltunk megszabadulni attól a minimális víztől ami befolyt.

Nagyjából ennyi lenne az én kis hurrikán történetem, mondanám, hogy rengeteg szuper képet és videót készítettem, de szerintem a szúnyoghálón át sötétben készített felvételeket most inkább megtartom magamnak:)

Socastee High School

A tanítás csak most kezdődik, de a beszámolómat már a múlt hétről indítanám. Cserediákként rengeteg teendőnk volt már napokkal ezelőtt is. Beiratkoztunk, tabletet igényeltünk, szekrényt választottunk, és természetesen részt vettünk a rengeteg tájékoztatón is. Kezdjük a biztonsággal. Minden reggel egy reptérihez hasonló security checken kell átmenni. Tudjátok, cipő és kabát le, táska és a zsebek tartalma a ládába, te meg szépen sétálhatsz át a kapun, hogy utána megmotozhasson egy unott arcú idősebb nő, akinél nagy valószínűséggel nem te vagy az első ijedt cserediák. Iskolai lövöldözés esetén ablak ajtó bezár, és neked vagy az asztal alá kell bújnod, vagy lemászni az ablakok mellé felszerelt automata létrán. Mivel többezren járunk ide, minden folyosón áll egy fegyveres biztonsági őr is, így azt gondolná az ember, hogy itt mindenki tündérein viselkedik, de hát 1-2 filmbeli csetepaténak már sajnos így is szemtanúja voltam. Emellett tantárgyakat is választottunk. Egy tanév 4 szemeszterre van osztva. Minden egyes napunk a szemeszterben ugyanolyan, tehát a 4 választott 90 perces óra, 30 perc ebédszünet és utána az edzések vagy különböző klubbok. Ebből a 4 tantárgyból 2 adott, nekem például a US Government és a Marine Science. Ezek mellé én a Sociologyt és a spanyolt vettem fel, de ez pár hét múlva nyilván változik. Ezek a tantárgyak többnyire mind rengetek iskolán kívüli órával a és tanulmányúttal járnak, ami épp kapóra jön, ha ezt a 10 hónapot szeretném az utazások terén is kimaxolni. Van lehetőségem itt is folytatni a teniszt, bár a csapatba bekerülni nem kifejezetten egyszerű. Különböző orvosi papirok kitöltésére, terheléses vizsgálatokra és válogatókra lesz szükség. Én a szörf és spanyol klub felé is kacsintgatok, de hát majd meglátjuk mit hoz a jövő. Ha lesz annyi időm, talán az összesbe belevágok. A helyi tanterv nyilván eltér az otthonitól, ezért van olyan tantárgy amiből 11.-be raktak, de van olyan is amiből a végzős osztályba kerültem. A magyar rendszerrel ellentétben itt már ma megnyitották a tanévet, cserébe a szüneteink hosszabbak lesznek, és ha minden igaz már május végén végzünk. Mondjuk egy héttel tolhatták volna az egészet, hogy egy jó kis Sziget még beleférjen…

Szóval augusztus 19. A reggeli futás után szépen komfortosan elkészültünk, és ma kivételesen egy órával hamarabb, 8-ra mentünk suliba. Reggel ellepik a várost a tipikus kis sárga buszok, de a kemény 15 perc sétát mi mégis bevállaltuk. Miután bejutottunk, részt vettünk egy gyors tájákoztatón a koordinátorunknál, és már mehettünk is az első óránkra. Az épület kész útvesztő, valószínű innen mintázták a Roxfortot is. Ha nem kellett volna leadnom a telefonomat, útvonaltervezővel közlekedtem volna A-ból B-be, bár a minimum 10 perc késés akkor is garantált. Az összes tanárom fantasztikus, egytől egyig imádom Őket már most. Az óráik jó hangulatban telnek, a kegyetlen fegyelmezettség ellenére is villámgyorsan elrepül az a 90 perc. Abszolút érezhető, hogy szeretik a munkájukat. A gyerekek mind nyitottak felém, bár a többség azt sem tudta merre keresse Magyarországot a térképen. Bár a tizedik “I’m from Hungary” “Are you hungry?” válaszon annyira már nem röhögtem. Kérdezgettek a budapesti McDonald’s étlapjáról, az óceán nélküli életről, a fegyvertartásról, az egészségügyről, a politikáról, a honvágyról, de volt aki még a lángos receptjét is elkérte, annyit meséltem róla. Érezhetően nagyobb a szigor, beszélgetésről és kijárkálgatásról szó sincs, és a büntetéseket sem egy ejnyével indítják. A tanár-diák viszonyban még megvan a tisztelet, a tanulási és tanítási szándék, és az őszinteség. Az ebédszünet valóban olyan mint a filmekben. A “menő” focis srácok külön asztalnál, körülöttük a pompomlányok, a kockák pedig egy másik sarokban az alterebb figurákkal. És végül vagyunk mi, akik a két véglet közé szorultak. Az iskola különösen nyitott a cserediákok felé (összesen 480-at fogadnak évente), a nagyszünetben főleg velük beszélgettem. Az tény, hogy az ebéd kínálat hatalmas, bár a junk foodok mellé nem nagyon fértek saláták, szóval marad a jó kis otthonról hozott előre csomagolt dobozkánk. Azt nem mondom, hogy minden tökéletesen indult, mert egyenlőre egyedül érzem magam és már honvágyam is van, de amilyen segítőkész és nyitott felém mindenki, ez hamar el fog múlni. Érdekes látni, hogy az európai diákok különösen összetartóak, az elején nagy szükségünk lesz egymás segítségére. Az első napból nagyjából ezeket a következtetéseket vontam le, de majd lesz még pár iskolai bejegyzés a tapasztaltabb Esztitől.

Abban már most biztos vagyok, hogy borzasztó nehezen fogom itt hagyni ezt az iskolát!

Az első hét

Ezt a hetet leginkább a hűha szóval tudnám jellemezni. A pár napig tartó jetlag regenerálódás után úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki mindenből most éli az elsőt. Például megvolt az első Walmart élmény. A hírénél már csak a (szerintem) több kilométeres sorok közé pakolt termékeik nagyobbak. Az üdítők csak több literes kiszerelésben kaphatók, az előre csomagolt főtt ételek hegyekben állnak, a fagylalat kínálatról meg talán jobb is ha nem beszélünk. Kicsit bűntudatom volt, amikor a kosaramba néztem, még jó, hogy mérleget nem tettem a helyi finomságok közé. A Walmarton kívül az óceánnál is jártam. Igyekeztünk egy kevésbé túristás partszakaszt választani, így a helyi szörfösökön és kutyasétáltatókon kívül nem nagyon volt kit kerülgetni, amikor helyet kerestünk a törölközőnknek. A víz meglepően meleg, bár az átlagos 35 fok mellett ezt nem csodálom.  A hullámok is viszonylag kellemesen csapdossák az úszni vágyókat.Az idilli képből azért az elképesztően sok kagyló és cápa egy picit kizökkent. 1852 óta nem történt halálos támadás, de hát sosem árt megtanulni gyorsan úszni. 

Miután kellően leégtünk, jobbnak láttuk beülni inkább valahova ebédeli. Azért azt hozzátenném, hogy a kinti kánikulából egy jéggé hűtött étterembe beülni nem a legkellemesebb, de cserébe a salátám hatalmas és isteni volt:)

Szerencsém volt bejárni a környékünket is. Minden rendezett, a mesebeli házak között szerintem csak a helyiek tudnak különbséget tenni. A kertek egymáshoz igazítva vannak karban tartva, úthibákat pedig még csak hallomásból sem ismernek. Lehetne ennél tökéletesebb helyszín a reggeli futásokhoz?


10 hónap tömény USA

Gondolom minden tinilány számára vonzó lehet 10 hónap szabadság, új barátok, kalandok, önállóság. És mindez Amerika egyik legszebb partján? Azokon az elképesztő helyeken, amikről kiskorunkban azt hittük, hogy csak a filmekben léteznek? Egészen augusztus 8-ig fel sem fogtam, hogy tényleg belevágok. Amikor az ember ott áll az üres szobája közepén, telepakolt bőröndökkel (épphogy a súlyhatár értékein belül ;)) és könnyes szemű családtagokkal, kicsit előjön az a bizonyos egyik szemem sír, a másik nevet feeling. Szerencsére 9-én hajnalban már csak egy kicsit kialvatlanul, de hatalmas mosollyal az arcomon ébredtem, és a gyors búcsúzkodások után már indulhattam is a reptérre. Az utóbbi években viszonylag nagy tapasztalatra tettem szert repülés terén, de hát ki ne félne egy idegen kontinensre utazni teljesen egyedül?! Az átszállások kifejezetten gördülékenyen mentek, bár időm még a duty freehez sem maradt. Sok ismerősöm panaszkodott, hogy az a 9 óra a repülőn kész kínszenvedés, de őszintén szólva én rég aludtam olyan jót, és a paradicsomos ravioli receptjét még mindig keresem!

Sosem jártam még Amerikában, de már Myrtle Beach felett, a gép kis ablakából is feltűnt, hogy itt minden teljesen más. Kezdve a hatalmas épületektől, a rendezett városrészeken át, egészen az óceán kékségéig. Apropó, Myrtle Beach. Dél-Karolina egyik legnépszerűbb partszakaszáról beszélünk, évente nagyjából 14 millió túrista látogat ide, mondhatni ebből élnek. Hotelek, éttermek, vidámpark, homok, napfény, seafood, ameddig a szem ellát!

A reptérről kisétálva először a levegő kegyetlen páratartalma, és a befogadó családom hihetetlen kedvessége csapott meg, de hát róluk majd késöbb.Azt hiszem a csoda itt kezdődött, remélem nem csak álmodom.